Life. - 5

Az idő tekervényes. Hol lelassul, hol felpörög, értelmezhetetlenül, kiszámíthatatlanul.

         - Jonathan Tropper                                                   

A kórterembe belépve, csapott meg az a tipikus gáz-szag mely azt idézte benned elő hogy valami nincs rendben, mert neked itt kell lenned. - Könnyeimet legyőzve, próbáltam magam nem elsírni Liam látványán. Testéből több féle csövek lógtak ki, mely eléggé megrémisztett, plusz még az a csipogó hang mely a szívritmusát mérte neki. - Még sose éreztem magam így, ilyen szörnyen. Emlékszek amikor anyuék haltak meg akkor csak sírtam, és sírtam megállás nélkül, és még a kórtermükbe se léptem be hozzájuk..több évig emésztettem magam ez végett, drogokba, és alkoholba fojtva a bánatomat mert akkor nem voltam képes belépni a fehér falak közé és végső búcsút venni a szüleimtől. - De hát mindig van remény. A remény, az egy olyan dolog, mely végig kísér téged az életed során, és ezáltal még a legszerencsétlenebb helyzetből is kilátást találsz.

Szóval, mindig van remény. Ez kell hogy mindig előtted legyen, a szemed előtt hogy bármiből van kilátás, és a reményt sose szabad feladni! mert ha a reményt, feladod azzal az életed is véget ér...

Liamhez lépve, csak meredtem rá, a vidám, mosolygós, nagylelkű gyereket most gépek tartották életben..- Kezét megfogva, csak néztem őt, és engedtem hogy a könnyeim végig folyjanak arcomon.

- Miért sírsz? - kérdezte tőlem, a hangja talán most még rekedtebb volt, és teljesen erőtlenebb. Fejemet felkapva a hang irányába nem hittem a szememnek, se a fülemnek. Most én ezt álmodtam?!És ha valaki felkelt akkor minden normális lesz, és a lepukkant romos házamba találom magam, arra várva hogy Liam felhívjon és átmenjek hozzá hogy megbeszéljük a dolgokat.. - De ez csak az agyam szüleménye volt, mely hirtelen csapott az elmémbe aztán pedig olyan gyorsan el is tűnt amikor Liam próbálta szemeit nyitogatni, nem valami nagy sikerrel ugyanis a fehér fény mely a mennyezetre felszerelt csövekből áradt bánthatták a pupilláját, ami elég kellemetlen érzés lehetett neki.. 

- Én.. - szipogtam - nem sírok, csak.. - a mondatom hallatán, egy apró mosolyt villantott melytől, én is elnevettem magam. Még ilyenkor is hazudok neki istenem! hogy lehet ennyire egy köcsög?! - kérdeztem magamban, majd pedig a sós cseppeket gyorsan letörölve a szememről próbáltam beszédre nyitni a számat.

- És hogy vagy? - kérdeztem tőle, még mindig a kezét szorongatva.

- Jobban. - valahogy, nem voltam képes elhinni, hisz a monitoron a jelek nem ezt mutatták ki, és én se hittem a szememnek ahogy kinézett. Hisz, már ismertem őt annyira hogy láttam már őt betegen, jókedvűen, kicsit becsípve, vagy pedig szomorúnak. Jobban ismertem őt mint saját magamat, és tudom hogy most nincs jól. Tudom, hogy fájdalmai vannak, és azt is tudom hogy legszívesebben feladná most az életet, de valahogy még is él..lehet hogy már nem olyan jók a kilátásai mint régen, de valamiért még mindig él. Vannak olyan dolgok az életében amelyeket, még nem vitt véghez és tudom hogy ezért él még.

- Ne hazudj nekem Li, tudom hogy nem vagy jól..  - próbáltam a hangomat egy szintben tartani, ami képtelenség volt mert még mindig a sírás határán voltam.. 

Pár percig csönd telepedett közénk..én csak néztem őt, és azon gondolkodtam hogy miért mindig olyan emberek szenvednek akik semmi rosszat nem tettek a világ ellen, egyszerűen csak élni szerettek volna, és boldogak lenni. De az élet az nem ilyen, az élet az kegyetlen, az emberek legnagyobb ellensége egy adott helyzetben. - De, Li, valamilyen szinten még is szerencsés volt, hisz már élt azért..valamennyit, belegondolva abba hogy vannak olyan kis-csecsemők akik még az élet örömeit se tapasztalhatják meg mert az élet közbe szól,és az egyik pillanatról a másik, komplikációk lépnek fel és meghalnak.. Liam, pedig már húsz éves volt, azért megtapasztalta, hogy milyen az első szerelem, az első csók, nevetett a barátaival a semmin, vagy pedig sírt mert valakit elvesztett. De azért még is még fiatal volt a halálhoz, fiatal volt még hogy meghaljon..

- Liam.. - kezdtem bele a monológomba. - Ami azt illeti..sajnálom, hogy egy pancser voltam, egy köcsög aki ott hagyott téged egy szeretkezés után. - sütöttem le a szememet, nem voltam képes az ő barnájába nézni, így is elég fájdalmat okoztam neki. - Csak tudod, még magamnak se mertem bevallani hogy az az éjszaka, az a kibaszott éjszaka! megváltoztatta az egész életemet és teljesen másképp nézek rád azóta... - kezét még mindig fogva, a szemébe néztem, láttam rajta hogy fájdalmai vannak, és nem tudja hogy mitévő legyen. Keresi a megfelelő szavakat, amiket mondhatna.

- Zayn.. - szólalt meg alig hallhatóan, mire egy hatalmas sóhajt vettem, és egy mosolyt erőltettem az ajkaimra biztatás képen. - Legyünk csak barátok. - jelentette ki egyszerűen mire lefagytam.

U.i.: Sajnálom, hogy ez a rész ilyen rövid lett, ígérem hogy a következő rész hosszabb lesz, de nem ígérem hogy most hétköznap megkapjátok.Csak olyan hétvége felé ígérem!:)