Beating Heart [+16] - 6

Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést. - Benjamin Disraeli

Az idő talán ilyenkor gyorsabban haladt, mint bármikor. - Mire már felépültem, és összeszedtem az energiámat három hét el is telt, és a kemoterápiától már a hajam is kezdett hullani, ami eléggé megrémisztett és féltem a végtől. - Őszintén szólva féltem a haláltól..féltem itt hagyni az életemet, a családomat, de legfőképp féltem itt hagyni Zaynt.

Ő volt az egyetlen ember aki átsegített ezen az időszakon, még akkor is ha a barátságunk néha fura fordulatot vett és kisebb-nagyobb pillanataink voltak, melyek olyanokban nyilvánultak ki mint például, egymás bámulása, vagy a kézfogások. - De ennél több nem volt.Őszintén szólva, én szerettem volna hogy legyen köztünk valami, de amikor ezen elgondolkodtam akkor rájöttem hogy minek, hisz nemsokára véget ér az életem, és nem szeretném Őt úgy itt hagyni hogy szerelmes volt belém, és úgy lett vége hogy én magára hagytam.

- Liam! - hallottam meg Zayn csengő hangját az ajtó túloldalán. - Bemehetek? - kérdezte, majd a kilincsre helyezte a kezét és résnyire nyitotta az ajtót hogy bekukucskáljon.

Ami azt illeti, épp fürödtem. De ez őt látszólag nem zavarta, nem úgy mint engem...én ugyanis drasztikus elkezdtem fogyni. - Azt mondták a doktorok, köztünk Mr.Sommers is hogy ha a megfelelő diétát észben tartom, és néha elmegyek egy-egy órát edzeni, vagy futni akkor olyan leszek mint régebben..amikor egészséges voltam. - De ez nem volt olyan egyszerű mint amilyennek tűnt, hisz az erőm egyre jobban kezdett elfogyni, és néha még az is nehezemre esett hogy az ágyból kikeljek.

- Mi értelme van az életemnek? - meredtem magam elé, még mindig a gondolataim tengerébe hajózva. - Mi értelme van annak hogy élek, ha lassan már képtelen leszek arra hogy felkeljek az ágyból? - néztem rá Zaynre, könnyes szemmel..

- Li, ne kezdd.. - kezdett bele, majd pedig leguggolt mellém a kádhoz. Olyan voltam mint egy nagy gyerek, a kádban, "bárányfelhőkkel" körülvéve ültem a meleg vízben és a testemet lazítottam. - Ne add fel ilyen könnyen. Ki tudja mit hoz a jövő, lehet hogy túléled, és akkor boldogan élhetsz. Rád talál majd a szerelem, és boldog leszel. - kezdett bele a lelkesítő szövegbe amelyhez nekem kicsit se volt kedvem, sőt! még jobban csak elkeserített.

- Zayn, fejezd be! - förmedtem rá, mire mogyoróbarna szempárjába meredtem,mely üvegessé vált szavaim hallatán, és érzelemmentessé. Állásba tornázva fel magát, hagyott ott egymagammal az üres fürdőszobába. "Nagyszerű, ezt is elbasztam. Ügyes vagy Liam" - mondogattam magamban, és a fehér csempét néztem mely inkább a kórházra emlékeztetett mint hogy az otthonra.
A hideg kőre lépve, borzongtam bele az egészbe hogy nemsokára meghalok..más nem járt a fejemben, hogy esetleg kiélvezhetném az életem minden percét, és egy párkapcsolatot építenem. - De ez nem olyan egyszerű! maga az ismerkedés jelen esetben kettő hónap- legalább is nálam - és utána nekem már csak pár hónapom lesz az életemből.. - Ajj, miért olyan nehéz az élet?! - sóhajtottam, majd pedig magamra erőltettem egy fekete boxeralsót és egy fekete pólót, és a tükör felé fordultam.
A szemeim alatt karikák pihentek, a hajam százfelé omladozott a homlokomra,a karom akár egy ág olyan vékony volt. - Teljesen kikészültem a látványtól, mely fogadott...egyre jobban kezdtem kikészülni ahogy a tükörbe néztem. Utáltam magam, még csak három hét telt el de én már most nyúzottan nézek ki. Akkor mi lesz később? - Féltem, legszívesebben sírtam volna egész álló nap, de nem akartam hogy lássák rajtam hogy mennyire megvagyok törve.Azt szerettem volna ha úgy emlékeznek majd rám mint Liam Payne-ra arra a fiúra aki mosolyogva várta a halált, nem arra a Liamre aki félt szembenézni a sorsával..
A fürdőből kilépve, pillantottam meg Zaynt, az ágyon egy könyvet olvasva. - Ő?!Könyvet? - Még soha életemben nem láttam a kezében könyvet, még akkor sem amikor az érettségire készültünk. Míg én a könyveket,füzeteket bújtam a nap huszonnégy órájában addig ő az érzelmeire, és a józan eszére hivatkozott. Sosem tanult, mindig lógott a tanórákról, néha pedig vele mentem. - Pedig, én voltam az osztály egyik legjobb tanulója, de néha velem is elszaladt a ló, és év-végére olyan lettem mint Ő maga az "ördög".. - Lógtam az órákról, cigiztem, néha szívtam is, pasiztam -és csajoztam ezerrel, minden este bulik-bulik hátán, pia, drogok és minden amit egy tizennyolc éves fiú eltud képzelni az életében, ha rossz társaságba keveredik.
- Zayn Malik, olvas! - ordítottam fel, mire elnevettem magam, és az ágyam habjaiba merültem. 
- Bár mondjuk, én a testedet jobban nézegetném, mint ennek a könyvnek a lapjait, de ha ez van, akkor.. - Szemeimet nagyra nyitva néztem rá, mire ő egy kacér mosollyal mindent nyugtázott. - Őszintén szólva, az imént még fáztam, de most úgy éreztem mint aki egy szaunába csücsül.

A csönd telepedett kettőnk közzé, olyan kínos volt.. - Nem az a tipikus normális csönd, amikor csináltok valamit, hanem az a kínos csend amikor nincs téma, és csak nézel ki a fejedből és vársz a csodára.
Az ágyról felállva indultam el az ajtó felé, le a konyhába hogy valami féle táplálékot vegyek be a szervezetembe, ugyan is a gyomrom már kezdte jelezni hogy éhes. - Az ajtón kilépve csapott meg a hidegebb levegő mely a lakást árasztotta el, a lépcső fokain lépkedve pillantottam meg a fehér falon heverő képsort melyet már nem is tudom hogy mikor néztem meg utoljára. A képeken én voltam, valamikor egyedül, valamikor pedig a családommal, vagy pedig a rokonokkal. - Az egyik képen édesanyám volt, és én amikor megszülettem... - A falról levéve a keretbe zárt csodát figyeltem meg édesanyám arcvonásait melyek hasonlítottak az én arcvonásaimhoz. - Szeme, több mint valószínű a boldogságtól csillogott, hisz akkor tarthatta születendő gyermekét először a kezében.
Nagyon hiányzott. Annyira fájt hogy nem ismerhettem meg őt, hogy már kiskoromban elvesztettem őt, pedig biztos csodálatos személyiség volt. - De, viszont az igaz hogy a történelem valamilyen szinten megismétli önmagát hisz, most én is abban a betegségben szenvedek mint édesanyám, ha ő meghalt akkor én is megfogok. Itt nincs már semmiféle remény, melyről Zayn magyarázott nekem. Ha meg kell halnom, akkor meghalok. Ilyen egyszerű ez az egész.
A képet visszatéve a helyére, mentem tovább a lépcső szakaszain a képeket fürkészve. Volt köztünk szalagavató, ahol pár nélkül kellett megjelennem, ugyan is senkit se mertem elhívni másságom végett. - Volt, a nyaralások alatt eltöltött időszakokról képek, és minden egyéb eseményekről melyek az élet fontos szakaszai közé sorolhatóak.
A konyhába érve, nyílt elém minden. Nem gyakran jártam ide be hisz általában beülök egy gyorskajáládba, vagy egy étterembe reggelizni, vagy ebédelni, vacsorára pedig egy szendvics teljesen megfelel nekem.
- Liam! - hallottam meg Zayn, rekedt hangját amint a nevemet kiabálja az emeletről. Néha maga a hangja képes volt belőlem olyan dolgokat kiváltani mint például a gyomromgörcsbe rándulása, vagy pedig hebegek össze-vissza amikor kérdez tőlem valamit...
- Itt vagyok, a konyhában! - ordítottam vissza, majd a hűtő hideg mélyébe nyúltam hogy kivegyem a szendvicshez szánt alapanyagokat. Mikor megpillantottam őt, csak egy kisebb mosolyt eresztettem el, pedig belül valahogy tomboltam. Olyan helyes volt, fekete póló takart kiformázott felsőtestét, és egy fekete csőnadrág emelte ki csodálatos lábait.
A szememmel keresve őt, nem találtam hogy leült volna a velem szembe lévő széken, egyszerűen csak felszívódott. A vajat, letéve a bárpultra fordultam meg hogy megkeressem hova tűnt el.
Az egyik pillanatról a másikra, szorított magához, és puha ajkait az enyémeknek nyomta. Átadva magam a jóleső érzésnek, kezeimet nyakai köré fontam és visszacsókoltam.
- Csak barátok - mormogta a számba, mire ráharapva aljsóajkára hívtam őt durvább táncra nyelveinkkel